HŰÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚ X___X
Én... én egyelőre most csak ennyit, de ezt is csak úgy, hogy még nem fogtam fel, hogy hol voltunk, és kiket láttunk/hallottunk...
A hét elején én még csak az utazás miatt görcsöltem, egyelőre csak az jutott el a tudatomig, hogy vonatozunk valahova, de az okát... hát azt még később sem nagyon fogtam fel. 21:10-kor a vonatunk kigurult a Keletiből, hogy célirányosan Münchenben álljon meg, és ledobjon minket. Azt persze mondanom sem kell, hogy az odaút nem volt valami kellemes, sőt. Alig aludtunk valamit, reggelre nyűgösek lettünk, mert hát... ajtó mellett ültünk, lábak fel, hogy mások ki tudjanak menni. Érkezés előtt 2-3 órával sikerült elaludnunk rendesen, ha lehet ezt mondani, de hát akkor már ugye sajnos kelnünk kellett, de lehet nem is volt baj. Számomra kényelmetlen volt az egész ülve alvás, a lábamat nem tudtam hova pakolni, de megoldottam, hehe.
Ahogy leszálltunk, próbáltunk kis életet lehelni magunkba, kevés sikerrel. Csomagok a pályaudvaron lévő csomagmegőrzőbe, és a kis 6 fős csapatunk indult is várost nézni. Ja, ami csak az Octoberfest-es helyszínig tartott, de nem baj. Azt körbejártuk, elvoltunk, fényképeztünk, és irány vissza a pályaudvarra. Gittának már mehetnékje volt a helyszínre, szóval csomagpakolás megint, mit akarunk vinni, és mit kellene, és ahogy az információs dolog le lett tudva, mentünk is...............................
..........................csak éppen rossz irányba, és erre sajnos fél óra nyöszörgés séta után jöttünk rá. Rikaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa, legközelebb ne szóld el magad! Lényeg, hogy mivel pont villamosmegállónál voltunk, így azzal mentünk vissza, de szerintem mindenkinek jól esett az a jó pár perc lábpihi. Várost néztünk közben, mert szebbnél szebb épületeket láttunk, szökőkutakat, és ahogy leszálltunk, utunk az ott lévő Burger Kingbe vezetett, első körben a WC miatt. De ha már ott voltunk, megírtuk a szerény kis levelünket a bandának, de persze ehhez Atashi segítségét kértük, mert japán tanci nénitől nem kaptunk fordítást, így hát lett angol. Én írtam, mások sminkeltek, volt munkamegosztás rendesen, de aztán tovább álltunk. Pályaudvaron át, és irány a Tonhalle......
Odaértünk sikeresen, és meg is ajándékoztak minket sorszámmal, ami így utólag belátva, megint csak nem volt hülyeség. Szerény kicsin személyem a 154-es számot kapta, és ez sok, tudom, de még mindig jobb, mintha nem kaptam volna, és csak úgy menjé' előre, majd jutsz valahova. Be is állítottak minket sorba, bár előtte magyarokat vadásztunk, hogy a zászlónkat aláírassuk. Dicséreteket kaptunk rá megint, és ez jó érzéssel tölt el még mindig, de úgy gondolom, hogy sok ideig fog is. Akiket találtunk, aláírattuk vele a zászlót, megköszöntük, és továbbálltunk. Volt punnyadás, nyűgösség, volt itt minden, de a kalamajka akkor jött, mikor már nem kaptak sorszámot. Kezdtünk megijedni, így hát a helyünket elhagyva, előre mentünk, de a végén azért sorrendben, egyenként hívták fel a VIP-eseket a lépcsőhöz. Ha azt vesszük, három csoport volt: lent a GFC, fent a VIP, a sima jegyesek pedig elvoltak oldalt. No, meg az sem elhanyagolható, hogy kukkoltunk ám! Köszi, Bogi
T___T Az egyik ablak egyenesen a színpadra nézett, csak egy ócska kabát lógott ott, de Reitát nem takarta, hehe. Láttuk a szép fehér gitárt, a szokásos, kissé lomha mozgását, és ajh, kezdeti izgatottság már megvolt. A próba hangjától kirázott a hideg, de persze jó értelemben, noha én még akkor sem fogtam fel, hogy hol vagyok.
A bejutás... itt talán valamivel könnyebb volt, mert azért akkora tolongás nem volt. Volt, de nem olyan, mint itthon szokott lenni. Táska kutatás, jegykezelés, és odaadtam a cuki security bácsinak a fiúknak szánt csomagot, utána pedig csak reménykedni lehetett, hogy valóban el fog jutni hozzájuk.
A merchpult valóságos csalódás volt. Miya rákészült, hogy vesz szép pulcsit, WACK-os felsőt, táskát, és olyan vékonyabb felsőt: EGYIK SEM VOLT! Egy WACK-os póló nem volt, egy táska sem, fele annyi cucc nem volt, mint Franciában. A pulcsit is előttünk vitték el, mármint az utolsót, szóval... csalódtunk. A VIP-es "ajándékról" nem is beszélve. Egy belépőkártya, semmi poszter. Hát... jó, mindegy, elfogadtuk. A cuccokat bedobtuk a ruhatárba, és mentünk a csapatot megkeresni. Középen tömörültünk, a helyzet csak akkor lett rosszabb, mikor még többen jöttek, és nyomultak, és már a franc ki volt, de tényleg. Az i-re a pontot csak az tette fel, mikor elkezdődött a koncert. SEMMIT nem láttam a színpadból, a srácokból a karoktól... Mikor aztán belekezdtek, mindenki ugrálni kezdett, így én is, de mikor megálltam, fél másodpercnél nem tovább, szinte kényszerítve voltam az ugrálásnak, aminek meg is lett a hátulütője. Hányingerem lett, öklendezni kezdtem, holott a srácok még a szám negyedénél sem tartottak. Miya elkezdte kiverekedni magát a tömegből, löktem félre mindenkit, csak hagy jussak ki, de a kis róka is ki akart jönni. Fogalmam sincs, merre mentem, de a mosdóban kötöttem ki, noha nem hánytam, de... hallottam a zenét, és sírni kezdtem. Nem tudtam és talán tényleg nem is akartam visszamenni oda, ahonnan kituszkoltam magam, így émelyegve mentem fel az erkély oldalára, ahonnan azért rájuk lehetett látni. Sírógörcs fogott el, hogy... az első GazettE koncertem, az álmom, és elbasztam, mert nem hallgattam Rikára, hogy menjünk fel, én lent akarok lenni. Ha ugrálni kezdtem volna, azon nyomban jött volna ki az a kis minden, amit ettünk aznap. Fentről néztem őket, próbáltam elhinni, amit látok, azt a tökéletességet... Az oszlopok végett sajnos Aoit és Uruhát nem láttam, őket inkább csak a szóló részeknél figyeltem, akit folyamatosan néztem, az Reita, Kai és Ruki volt, bár inkább csak Reita. Az jó kedv, ami belőle áradt, a tombolni vágyás, ahogy hergelte a rajongókat a tipikus középső ujjal való hívogatás közbeni nyelvnyújtogatással... Csendben voltam, figyeltem őket, és hitetlenkedtem, hogy én itt vagyok, ők is, és még ha nem is tudok tombolni, de hallom és látom őket. Ruki kis magánprodukciója sikert aratott megint, kis ágyéksimogatás, hehe. Felhívtam egyik barátnőmet is, vagyis... sms-t küldtem neki, mert úgy olcsóbb, ha ő hív, hogy hívjon fel. Pont az Untitled ment, és... remélem, azért így egy kicsit velünk/velem lehettél akkor ♡ Mikor lement az első 13 szám, a banda levonult, Rika pedig sms-ek végett meg is talált, de ott borult a bili, rendesen kifakadtam, hogy önön hibámból nem tudok tombolni, holott ez volt a cél, hogy szakadjon szét a lábam, a torkom, a fülem, ne legyen hangom, és tessék. Nagyon nehezen, de kicsit megnyugodtam, és mentem le vele oldalra, ahonnan TÖKÉLETESEN lehetett látni mindent, és volt levegő. Mondanom sem kell, mikor Encore után visszajöttek, a sírás jött rám megint, és innentől kezdve menthetetlen voltam. Aoi hozta a formáját, ajh, imádom. Odament a mikrofonhoz, az ujjával csendet kért, mire mindenki figyelt, és várta, mikor szól bele valamit, de a Trollherceg csak elmosolyodott, és némán odébb állt. Élőben sokkal férfiasabb, markánsabb és tiszteletet követelőbb, mint képekről, PV-kről, bármilyen felvételről. Reita... te jó ég, azaz ember, úristen. Iszonyat helyes élőben, és ajh, én is akarom Rika egyszer-egyszer. Bohóc. Kai is sokkal helyesebb, édesebb élőben, akárcsak Ruki. Ruru pedig? Maga a megtestesült gyönyörűség, de halál komolyan. Kis kacsaszájú, kis édes, és hihetetlen gyönyörű. Kicsivel jobb kedvem volt azon a helyen, de az ugrálás ki volt zárva, akárcsak a kiabálás, de tapsolni a Lindánál még tudtam, hihi. Reitának a forgásai, Ruru hajpaskolása Reinek, Ruki és Reita közös kis száma, akarom őket vissza. Most nem szúrnám el.
Mikor már kint voltunk, találkoztam Vivivel, és ott megint tört a mécses, de itt még nem volt vége. Villamosra fel, és Rikával azon görcsöltünk, hogy vajon megkapták-e az ajándékunkat, de a választ Gittától megtudtuk: megkaptál. Kaolu, kis szívem, ajh, felrakta a MI rajzunkat, meg még egy csaját Instagrammra, hogy köszöni. Nekem ott megint tört a mécses, de hát... ez van. Ami jó érzés, az jó érzés, mert a reményünk, hogy felrakja, megvolt, és... megkaptuk.
http://instagram.com/p/exWpHln3xx/
A visszaút normálisabb volt, mint odafele, jobban és többet tudtunk aludni, de... nekem el kell még telnie iksz napnak, hétnek, hónapnak, hogy felfogjam:
MEGVOLT ÉLETEM ELSŐ, ÉS REMÉLEM, NEM UTOLSÓ GAZETTE KONCERTJE!
Én most... boldog vagyok, hogy láttam őket, hallottam, és remélem, mikor jönnek, Magyarországot is számba veszik...
