Hurt.

Sokféleképpen le tudnám írni, hogy érzem magam, de talán a legcélratörőbb:

Szarul.

Ezt nem kell fokozni, nem kel túlspilázni, de még csúnyábban is lehetne mondani. Én nem tudom, lehet, velem van a baj, hogy túlontúl gyenge vagyok ilyenhez, lehet, nem kellene felvennem a dolgokat, vagy legalább nem ilyen érzékenyen, de az, hogy a héten másodszor sírom el miatta/miattuk magam, nekem nem tetszik. Nem kell a fájdalom, nem kell, hogy lássam az unalmat a szemükben, mikor teljesen felpörögve áradozom arról, hogy látni fogom a kedvenceket. Ha nincs semmi érdeklődés a mivoltom felől, miért kérdezitek? Csak sablonkérdés, igaz? Akkor inkább ne... Ha ezek a reakciók, akkor inkább ne érdeklődjetek, kérlek, mert csak nekem fáj, és nem jól esik.

Senki nem tökéletes, ahogy én sem, de... Én nyitottam. Meg lett valami beszélve, nem így lett. Miért? Miért csinálod ezt velem? Tényleg kezd kihűlni minden? Nem kell, hogy hordozzatok, nem kell az ingyen üdítő, nem kell a cigi, nem kell semmi, csak a barátság... Az, mikor éreztem, hogy TÉNYLEG számíthatok rád. Nem mesélsz, pedig érdekel, mi van veled, mi van a Motorossal, miért? Folyton csak ezt tudom ismételgetni, de nem kapok rá választ, csak felemészt valami fájdalmas belülről, és nem akarom elhinni, hogy ezt te csinálod velem.

Nem tudom, mit csináljak, mi lenne a jó... De azt tudom, hogy... sajnos soha nem leszek olyan lófanatikus, mint ti, nem fogok tudni úgy hozzászólni a dolgokhoz, hogy élvezzem a beszélgetést, de... hé... ez kellene, hogy mindent jól érezzek?

Ez így már régen rossz akkor...........