things...

Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára... Heh, nálam már meghalt : ) Túl sokat reménykedtem, túl sokat vártam, és minden jel arra utal, hogy ténylegesen velem van a hiba, vagy épp én magam vagyok az. Hm...

Miya nyitott -> nem lett belőle semmit.

Tudom, amiről ti azt hiszitek, nem tudom, és így összerakva a képet, piszokul fáj... Hát de "nem baj"...

A baj csak az, hogy kibaszottul egyedül érzem magam. Nincs annyi barátom, mint nektek, nem jut minden ujjamra egy, egy kezemen meg tudom számolni, kik azok, akikben bízok...

Ismertek. Elvileg. Nem vagyok olyan, aki könnyen nyit, de csináljátok csak tovább... Majd valamikor talán érzitek a hiányomat.

Maybe. Sometime.

Kérdezted, mi a bajom veled. Azt válaszoltam, hogy semmi, nekem a helyzettel van bajom. It's true but... Ezt a kérdést most én is feltenném neked.

"Na meg ketten, vagy hárman?" Nem vagyok már a csapat tagja, igaz? Ha már így megkérdőjelezed, hányan menjünk esetlegesen moziba...

De nem baj, nem fáj. Annyira. Már kezdem megszokni. : )

人生は美しいです。

"Időnként olyan üres vagyok, hogy az már szétfeszíti bőröm, 

érdes torok

Nyisd fel a szemed, a megbűvölés, amit sokáig nyeltem, törjön szét

Azt hittem, feloldottuk a bizalmatlanságot…

Felmerülnek kérdések, hasztalan sivárság

Az ölelésnek nincs már értelme"

Megtaláltam azt a GazettE számot, aminek a szövege leírja a lelkiállapotomat. 

Mayakashi.

Miért csak pofonokat kapok? Miért kell mindig a lelkembe taposniuk? Nem tettem semmit, ami miatt ezt érdemelném, akkor miért? Miért nem lehet a szemembe elmondani a dolgokat, amik RÓLAM szólnak? Miért kell titkos találkozót szervezni, és ott kibeszélni?

Jó kedvem volt két hétig, ezt nagyon köszönöm, hogy annyi nyugtom volt, de most megint zutty...

Hát, úgy látszik, Miya nem érdemel mást, csak ezt: pofonokat, lelki bajokat, semmi mást... : )