"~Üdvözöllek, dicső lovag!
Szép a ruhád, hol a nyulad?~
Biz' nem tudta Sülcsi, a tudatlan,
Honnan jött ez Madárkától minduntalan.
A Művészúr bezzeg azt is tudja, - hisz okos! -,
Hogy Hime hátsója bizony a konditól oly izmos.
Taka-chan még kistesó, s azt mondja,
Csak lánynak lenni lehet jó!
Tudja is jól bátyja, Aki,
Hogy érte már öccsét milliónyi baki."
Ez ugyan csak részlet, de nekem sokat jelent, és... akár hiszed, akár nem, a levéllel megsirattál. Ha én már nem is vagyok neked halróka, sem miya... nekem ugyanúgy a Lelkem és a Majomhalam maradsz. Persze, jöhet a kérdésed, hogy de minek... mert szeretlek, és a sok veszekedésünk ellenére is ugyanúgy szeretlek, mint két éve, mint két hónapja, mint két hete... változatlan. Azzal, hogy azt mondtad, nincs több tetkós... nincs több lelkes... nincs már semmi, kitéptél belőlem egy jókora darabot, és ezt hidd csak el nyugodtan. Mikor ezt mondtad, aznap még nem fogtam fel, csak rá egy napra. Ez olyan, mint Neked a koncert... később fogod fel, hogy ott voltál. De ez nekem nem egy, esetleg két hónapba telt. Egy nap... pár óra... Mert nekem Takeru mellett ők is kellő részt töltöttek/töltenek ki bennem.
Én várom azt a pillanatot, hogy meggondold magad, hogy megint tudjunk Halrókáékon gondolkozni, hogy Hime megint a régi legyen, és jót játszanak majd együtt a kis Maharoval. Őszintén... én azért nem hozom fel, mert tiszteletben tartom a döntésed. Így neveltek, ne legyél erőszakos... de titkon, legbelül vágyom erre. Még ha nem is miya... de legalább halróka hagy legyek újra...
Tudod, hogy elég negatív személy vagyok, pesszimista, és ismerve téged... lehet, nem lesz a reménykedésemből semmi... így állok hozzá, de csak hogy ne koppanjak nagyot, ha valahogy majd reagálsz mindezekre.
A legfontosabb vagy, ezt mindig elmondom, mert így van... ezért, ha az írásra nem is fogunk visszatérni, ami nagyon fáj... legalább a kapcsolatunk maradjon meg...
Szeretlek. Nem kicsit. Nagyon. ♥♥♥♥
